Ez a történet nem az első fájásokkal kezdődött, hanem sokkal előbb. Két császár után elveszve látszott a remény, hogy átélhetem a szülés csodáját, amikor is valaki nekem szegezte a kérdést: "Miért gondolod, hogy nem szülhetsz?"

Ez a kérdés aztán ott zümmögött a fejemben, mint egy kis bogár. Mivel nem hagyott nyugodni, nekiláttam beleásni magam a szakirodalomba, hogy megtudjam, mi is az igazság (vagy legalábbis mik a tények). Úgy tűnt, tényleg nem lehetetlen, bár van némi kockázata, de úgy gondoltam, a szülés, sőt az egész élet egy veszélyes üzem, így elhatároztam, hogy megpróbálom. Tisztában voltam a veszélyekkel, mind a babára, mind rám nézve, de úgy éreztem, bízom a testemben, ha a magam tempójában, háborítatlanul vajúdhatok, nem lesz baj. Így találnom kellet egy helyet, ahol biztonságban érezhetem magam. Nekem ez az otthonom volt. Sokan talán most vakmerőnek és felelőtlennek gondolnak, de én azt hiszem, csak az ösztöneimre hallgattam.

Miután az elhatározás megszületett és a hely is kiválasztódott, nem maradt más hátra, mint a várakozás. A két fiamnál nem tapasztalhattam meg a spontán vajúdást (fájásgyenge jeligére oxitocint kaptam), így bármennyire is vicces, volt két félelmem. Az egyik az volt, hogy vajon honnan fogom tudni, hogy tényleg vajúdok, másrészt elég erősek lesznek-e a fájásaim.

Egy-két hét ugrásra kész állapot után (a jóslófájások bizony néha megtréfálhatnak) hajnalban félálomban egy határozott görcsszerű fájást érzetem, megvártam hát a következőt, hogy nem álmodtam-e. Miután éreztem, hogy ez bizony nem álom, felsimogattam a párom, aki rögtön kipattant az ágyból, hogy végre szülünk. :)

Bár elméletben tudtam, hogy még nem érdemes "hivatalosan" is vajúdni, ennek ellenére én is felvillanyozódtam, hogy eljött a nagy nap. (ennyit az elméletekről :) Felkeltünk, beszélgettünk, élveztük a reggeli csendet (a fiúk még aludtak). Reggel felhívtam a barátnőmet, aki a dúlám is volt egyben, mivel a lelkemre kötötte, hogy semmiről nem szeretne lemaradni. Így már együtt reggeliztünk hármasban. Mindenkin érződött az izgalom. A fiúk ébredés és reggeli után átvonultak a szomszédhoz, mivel úgy volt megbeszélve, hogy nem szeretnének otthon lenni. A napot hármasban töltöttük, szép lassan teltek az órák, a fájások lassan, de biztosan erősödtek és sűrűsödtek, én pedig a fájások ellenére a fellegekben jártam, hogy végre vajúdhatok és teljesen egyedül. Úgy éreztem magam, mint Tom Hanks a Száműzöttben, amikor sikerült tüzet gyújtania. Délután 6 óra körül jött a bába, amikor is 13 óra vajúdás után kiderült, hogy még csak egy ujjnyira nyílt a méhszáj. Bár egy pillanatra elkeseredtem, hogy ennyi idő után még csak itt tartunk, de aztán új erőre kaptam a gondolattól, hogy bár lassan, de biztosan minden megy szépen a maga útján. A bába hazament én pedig róttam tovább a köreim. A fájások tovább sűrűsödtek és erősödtek, már nem volt kedvem beszélgetni, teljesen befordultam. A fájások alatt a páromba kapaszkodtam és egyre inkább "ősasszonyos" hangok törtek elő a torkomból. Régebben el sem tudtam képzelni, hogy ilyet is tudok...

Innentől kezdve az emlékeim egyre homályosabbak, a fájások elborítottak és én hagytam. Az anyatermészet bölcsen elrendezett mindent, felfeküdtem a fájáshullámokra és hagytam, hogy magával sodorjon.

Éjféltájban jött vissza a bába és kiderült, hogy már majdnem a felénél tartunk. Egy kicsit megint elkapott a csalódottság, de megint csak újra erőre kaptam. Tudtam, hogy végig "kell" csinálnom, senki nem szülheti meg helyettem a babámat. Az, hogy feladom, bemegyek a kórházba, és felfekszem a műtőasztalra, nem tűnt alternatívának. Így egy újabb belső elhatározással folytattam. Bár ez így kicsit megtévesztően hangzik, mert nem én vajúdtam, hanem "valami" vajúdtatott engem. Azt hiszem, ezt  tudatosan sem megállítani, sem folytatni nem lehet.

Nagyjából innentől kezdve a kanapén ültem, már nem sétáltam, de minden fájásnál kicsit megemeltem magam. Egyszer úgy éreztem, hogy pisilnem kell, de nem voltam képes felállni, gondoltam, lesz, ami lesz, úgyis gumilepedő van alattam. De kiderült, hogy a burok repedt meg. A fájások szinte egybefolytak, ennek ellenére néha úgy éreztem, mintha 10 percet bóbiskolnék (utólag kiderült, hogy ez a valóságban fél-egy perc volt). A muskotályzsályás meleg vizes borogatás csodákat művelt. A méhszáj eltűnésének környékén a bába megkérdezte, nem akarok-e helyzetet váltani, én pedig beláttam, hogy így bizony nehéz lenne szülni, hogy rajta csücsülök a kijáraton. De nagyon jól esett, hogy ez is csak egy kedves kérdés volt, nem pedig parancsszó. Így letérdeltem a  kanapé elé, az tűnt a legkényelmesebbnek. Senki nem számolt, nem mondták, hogy még-még-még, de nem is volt erre szükség. A testem tette a dolgát nélkülem is. Jó érzés volt végre aktívabban részt venni a folyamatban, eddig úgy éreztem, nélkülem történnek a dolgok, most viszont végre én is tehettem valamit. Az utolsó fájás előtt guggolásra váltottam és egyetlen nyomással, 24 órával az első fájások után megérkezett a kisfiam. Felálltam és a kezembe adták. Annyira megörültem neki, hogy fel akartam emelni az arcomhoz, hogy megpuszilhassam, amikor is rájöttem, hogy még a köldökzsinór hozzám köti. Lefeküdtünk az ágyra, ő a mellkasomon pislogott ki a takaró alól. Pár perc után már boldogan szopizott, én pedig órákig elvarázsolva gyönyörködtem benne, miközben arra gondoltam, honnan pottyant ide ez a baba?! (Azért két gyönyörködés között lezuhanyoztam, miközben apuci és babuci ismerkedtek egymással, a "szülőszoba" pedig visszaváltozott a hálószobánkká.) Fura volt, hogy fel tudtam kelni, hogy nem voltam szanaszét vágva, nem vitte el senki tőlem a kisbabám. Minden olyan meseszerűen történt, hogy napokba telt, mire felfogtam, képes voltam világra hozni őt.

Köszönöm mindenkinek, aki aznap velem volt és segített, hogy megvalósíthassam az álmom!