Dr. Edward Bach: Az utazók története (1934)

Hol volt, hol nem volt - mert a dolgok mindig így kezdőnek: egyszer volt, hol nem volt -, volt egyszer tizenhat utazó, akik elhatározták, hogy átvágnak egy erdőn.
Kezdetben minden rendben is ment, ám egyszer csak az egyikük, Apróbojtorján, aggódni kezdett amiatt, hogy a helyes úton vannak-e. Késő délután, amikor már mélyebben jártak az árnyékok között, Bohócvirág félni kezdett attól, hogy eltévesztették az utat. Amikor lement a nap, besötétedett, s megszólaltak az erdő éjszakai hangjai, Napvirágon erőt vett a rémület és a pánik. Az éjszaka közepén a legnagyobb sötétben Sülzanót elvesztette minden reményét, és azt mondta: „Nem megyek tovább! Ti folytassátok az utat, de én itt maradok, míg a halál meg nem enyhíti szenvedéseimet.”
Tölgy viszont, úgy gondolván, hogy minden elveszett és soha nem látják többé a napfényt, elszánta magát a legvégsőkre, és így szólt: „Utolsó leheletemig küzdeni fogok.”
Szikárka rendelkezett még némi reménnyel, ám idővel már nagyon szenvedett a bizonytalanságtól: egyszer az egyik utat választotta volna, majd a másikat. Iszalag némán és türelmesen vonszolta magát, és a legkevésbé sem érdekelte, hogy végleg elalszanak-e vagy kijutnak az erdőből. Tárnics időnként felderítette a társaságot, máskor viszont erőt vett rajta a csüggedés és a lehangoltság.
A többi utazó cseppet sem félt attól, hogy nem jutnak keresztül az erdőn, és a maguk módján segíteni akartak társaiknak.
Hangafű nagyon biztos volt abban, hogy ismeri az utat, és az egész társaságot rá akarta venni, hogy kövessék őt. Katángkóró egyáltalán nem foglalkozott az utazás végével, annál inkább aggódott amiatt, hogy társai lábát feltörte-e a cipő, fáradtak-e vagy ettek-e eleget. Kékgyökér nem volt biztos az ítéleteiben, ezért minden ösvényt ki akart próbálni, hogy biztosan tudja, nem tévednek el, s a szegény Kisezerjófű olyannyira könnyíteni akart a többieken, hogy kész volt bárkinek cipelni a csomagját. Sajnos szegény Kisezerjófű mindig a legerősebbek csomagját hurcolta, mivel ők követelték a leghangosabban.
Forrásvíz, aki mindig kész volt segíteni, kissé elkeserítette a társaságot, mivel azt hangoztatta, hogy eltévedtek, és ő tudja a helyes utat. Vasfű aki szintén eléggé ismerte a járást, s bár kissé zavartnak tűnt, hosszú beszédet tartott az erdőből kivezető egyetlen helyes útról. Nebáncsvirág szintén jól ismerte a hazavezető utat, olyannyira, hogy türelmetlen volt a nála lassabbakkal. Békaliliom már járt arra korábban, és tudta a helyes utat, ezért kissé büszke és egy cseppet lenéző volt a többiekkel szemben, akik nem ismerték a járást. Kissé alacsonyabb rendűnek tartotta a többieket.
Végül mindannyian kijutottak az erdőből. Immár más utazók vezetői lettek, akik még nem mentek keresztül az erdőn, s mivel ismerték az utat és tudták, hogy az erdő sötétsége nem más, mint az éjszaka árnyai, nem féltek többé. A tizenhat utazó mindegyike a maga módján tanította a leckét és mutatott példát. Apróbojtorján aggodalmaktól mentesen ment át, és mindenen tréfálkozott. Bohócvirág nem ismert többé félelmet. Napvirág a legsötétebb pillanatokban is a nyugalom és a bátorság szobra volt. Sülzanót az éjszaka közepén is arról beszélt, hogy mennyit haladnak majd előre addig, míg reggel felkel a nap.
Tölgyfa a legnagyobb viharban is rendíthetetlen, Szikárka tökéletes határozottsággal gyalogol. Iszalag az út végének örömeire gondol, és semmilyen akadály vagy nehézség nem bátoríthatja el Tárnicsot. Hangafű megtanulta, hogy minden utazónak a saját útját kell járnia, s csöndben elöl halad, hogy megmutassa: meg lehet csinálni. Katángkóró mindig készen áll a segítésre, de csak ha kérik, s akkor is csendesen. Kékgyökér jól ismeri a sehová nem vezető kis ösvényeket is, Kisezerjófű mindig a leggyengébbet keresi, aki elviselhetetlennek érzi a terhét. Forrásvíz nem vádol többé, inkább minden idejét bátorítással tölti. Vasfű sem prédikál már, hanem csendben mutatja az utat. Nebáncsvirág nem rohan, a leghátsókkal tart lépést. És Békaliliom, aki inkább angyalhoz, mint emberhez hasonlatos, úgy sétál társai között, mint egy meleg fuvallat vagy dicsőséges napsugár, ami mindenkire egyformán süt.