Egyszer, nagyon-nagyon régen, amikor a Föld éppen csak elkészült, és úgy ragyogott, mint egy újszülött csillag, az Úr végigsétált zöld dombjain és völgyein, és szeretettel nézett teremtményeire. Elnézte az állatokat és a madarakat, a fákat és a virágokat, a tengereket és a hegyeket, aztán elnézte az embereket - és szerette mindegyiküket, és azok is szerették őt.

De egy rövid idő után elszomorodott az Úr, és az angyalok, akik körülötte voltak, aggodalmasan kérdezték, miért könnyezik. Ő, pedig mondá:

„Elnéztem az embert, és láttam az irántam való szeretetét, de ez a szeretet csak azért van, mert én vagyon az egyedüli, akiről tudomása van. Azért szeret, mert nincsen más, akit szerethessen. Szabad akaratot szándékozom adni neki, hogy szerethessen, amikor akarja, és így tudjam, hogy ha egy ember azt mondja: "Szeretem az Urat", ez azért van, mert úgy döntött, engem szeret. Ahhoz pedig, hogy ez így legyen, kell lennie valakinek, aki ellenkezni fog Velem, és arra kísérti az embert, hogy megtagadjon Engem azért, hogy mindenki a saját szabad akaratából dönthesse el, egyedül hozzám fordul-e. Szóljatok ti, angyalok, melyikőtök tenné meg ezt az irántam való szeretetből, ki hagyná el színemet az idők végezetéig? Ki tagadna meg engem és kísérelné meg az embert velem szembefordítani azért, hogy az a saját szívében dönthesse el, kit akar szolgálni?"

Akkor az angyalok mind elfordították orcáikat és könnyeztek, az Úr pedig közéjük lépett, és mindegyiküket megkérdezte:

„Megtennéd ezt Értem? Ki szállna szembe velem a kedvemért és űzetne ki a mennyek országából? Ki?”

 De azok csak könnyeztek és mondták:

„Én nem, óh Uram, én nem. Ne kérd ezt tőlem!” - és elfordultak.

 Az Úr pedig leült a legmagasabb hegy csúcsára, és bánat töltötte el a szívét. És akkor odament Hozzá a fény urainak legragyogóbbja, szívének legszeretettebbje, Lucifer, az arkangyal, akinek neve: „Aki a fényt hozza.”

A hatalmas arkangyal letérdelt az Úr elé, kezét az ő kezébe téve könnyezett, és könnyein át felajánlotta az Úrnak önnön kiűzetését a mennyek országából, és az ember megkísértését az idők végezetéig, hogy az megismerhesse a szabad akaratot.

 „Hát nincs senki más, aki megtenné ezt Értem?” - kérdezte az Úr. – „Csak te volnál az, szerettem? El kell, hogy veszítselek örök időkre?”

És az angyalok egyike sem válaszolt. Akkor felállt az Úr, és kihirdette ítéletét, hogy Lucifer űzessék ki a mennyek országából, és legyen száműzve örök időkre azért, hogy elcsábítsa az embert Istentől, és így az megismerhesse a szabad akaratot.

Aztán így szólt Luciferhez: „És az ember becsméreljen téged, és vessen árnyat a te ragyogásodra, és ne ismerje fel annak valódiságát. És neked meg kell kísértened minden férfit és nőt, bizony mondom, még azt az Egyet is, akit a nevemben küldök közéjük, meg kell kísértened, és senki, csak a bölcsek legbölcsebbje tudjon erről az áldozatról! De hogy megkönnyítsem szenvedésedet, teljesítem egy kívánságodat. Mi legyen az?”

Akkor Lucifer, a hajnali csillag még egyszer utoljára felnézett az Úr megismerhetetlen arcára, és azt kérte, hogy valahányszor egy ember elfordul tőle, és Istenhez fordul, engedtessék meg neki, hogy egy óra hosszára ott állhasson a mennyek kapuja előtt, és hallgathassa, hogyan énekelnek testvérei az Úr trónja előtt. És megkapta az engedélyt.

Akkor Lucifer búcsút vett testvéreitől. A sötét szemű Uriel, az ezüstszárnyú Gábriel és a gyöngéd Raffael könnyezték és átölelték őt, azután Michael, a harcos angyal feladata feletti kétségbeesésében hangosan felkiáltva megragadta Lucifert, és messzire elhajította őt az Úr színe elől.

És a Föld akkor legmagasabb hegyéről egy álló nap és egy éjjel zuhant ő, útjában fényesen ragyogva, mint egy hullócsillag. És azon ősi nap óta állja az Úrnak adott szavát, és kísérti az embert az Úr ellenében. De valahányszor azok megtagadják őt, egy kurta órára ott ül ő, mint egy fekete szikla a mennyek kapuja előtt, és testvérei odagyűlnek a kapuhoz és énekelnek neki.