|
|
Ezt az oldalt a meg nem született babák szüleiknek (rokonaiknak) ajánlom. Nemcsak azoknak, akik akaratukon kívül veszítették el babájukat, hanem azoknak is, akik valamely oknál fogva döntöttek úgy, hogy nem adnak életet egy gyermeknek. A veszteség veszteség, akkor is, ha spontán, akkor is, ha művi úton szakad meg a várandósság. (Mint ahogy ennek ellenkezője is igaz lehet.) Nem ítélkezni, segíteni szeretnék mindazoknak, akik szenvednek babájuk elvesztése miatt.
Amikor az élet és a halál kapuja összeér, a józan ész csődöt mond. Van, aki zokog és van, akin dermedt csend lesz úrrá. Nehéz szavakat találni a fájdalomra. Magam is átéltem már ezt, talán ezért is szeretnék másoknak segíteni a feldolgozásban, és úgy gondolom, azoknak, akik az első sokkoló napokon, heteken túljutottak, jóleső érzés megosztani a fájdalmat olyanokkal, akik megértik ezt, akik hasonló dolgokat éltek meg. Egy csoport támogatásával könnyebb feldolgozni a veszteséget, elfogadni a megváltoztathatatlant. (A csoportok ereje mindig nagyobb, mint az egyéneké külön-külön összegezve.)
A bűntudat, az önmarcangolás, a sors és mások hibáztatása nem segít. A szomorúság, harag, düh és a kétségbeesés mind jogos érzelmek, meg kell élni a maga helyén és idejében, bele kell merülni, meg kell siratni a veszteségeket, de ugyanilyen fontos utána felállni, mert az élet megy tovább, velünk, vagy nélkülünk. A történtek elfogadásában és feldolgozásában segíthet a Bach-virágterápia, de emellett fontos, hogy valaki szeretettel, megértéssel álljon a gyászolók mellett. Szóljon, vagy hallgasson, ha kell.
Nagyon fiatalon elvesztett, pár hetes magzatoknál szóba sem jöhet a temetés, pedig ez a búcsúszertartás segít a feldolgozásban. Érdemes kitalálni egy saját ceremóniát, ahol a magatok módján búcsúzhattok el a babától. Adj neki nevet és őrizd meg az emlékét szeretettel. Fontos, hogy neki is helye legyen a családban, mintha megszületett volna. A megtagadott babák így vagy úgy, de mindenkép helyet követelnek maguknak a családban. Ne akarj úgy tenni, mintha sosem létezett volna, mert a tagadás nem vezet sehová. Amit elnyomsz, kétszeres erővel fog a felszínre törni, ráadásul az elnyomása rengeteg életerőt szív el tőled, amit annyi minden másra is fordíthatnál. De ugyanennyire fontos az is, hogy el tudd engedni őt. A kötés egyikőtöknek sem jó. Neked is fontos, hogy tovább lépj, és az ő kicsi lelkének is.
Több hónapos babáknál különösen fájdalmas a veszteség, hiszen a kötődés anya és magzat között napról-napra erősödik. Ilyenkor még nagyobb testi-lelki traumát él át az anya, ráadásul sajnos ritkán kap megfelelő segítséget a feldolgozáshoz. A legtöbben csak annyit tudnak kipréselni magukból, "Ne sírjon, majd lesz másik!". Bár csábító a gondolat, egy másik babával vigasztalódni, viszont nem túl szerencsés megoldás a fel nem dolgozott gyász fájdalmát rátenni egy még meg sem született következő gyermekre. Pláne, ha ugyanazt a nevet választják neki!
Az én hitem szerint mindannyian tanulni jöttünk a Földre és bármi történjen is az életben, mind egy-egy tanítás, melyet egymásnak adunk az életről, a szeretetről. Gondolj arra, mit tanított neked ez a drága angyalka azalatt a rövid idő alatt, míg Veled volt. Köszönd meg neki és tégy valami szépet az ő emlékére!
Ezt az oldalt a szülőknek szántam, tudatosan nem csak az anyáknak, hiszen az apák is ugyanúgy átélik a veszteséget, akkor is, ha férfiasan hallgatnak erről. Nekünk nőknek legalább megadatott a "jog", hogy sírhatunk, jajveszékelhetünk, de egy férfi sajnos ritkán engedheti meg magának, hogy nyíltan kifejezze érzelmeit. Pedig nekik is fontos, hogy feldolgozzák a fájdalmukat, átéljék a gyászt és el tudják engedni a babát lélekben.
Ha úgy érzed, nincs erőd egyedül megbirkózni a fájdalom súlyával, össze vagy zavarodva, hiszen nem is olyan rég még minden meseszépen alakult, keress meg, akár egyedül, akár a pároddal. Jelenleg egyéni terápiára van lehetőség (Bach-virágterápiával kiegészítve), de kellő érdeklődő esetén csoportot is indítok.
